Égigérő paszuly a világban

Szo 2005. 07. 23. 22:41
Nem lehet kiszámítani, mennyit enged írni, most például 16 percet. Szóval már történnek olyan dolgok, amiket nem lehet leírni. Majd meglátom, elmesélni mennyire. Csodák.

Miközben az életünk meglehetősen egyszerű: hajnali ötkor kelünk, hat körül elindulunk. Még mindig sok az olyan ember, akivel együtt indultunk, és ez nagyon jó. Van egy kedvenc olasz bácsim, ő mindig kiabál, ha meglát, hogy Ciao, bella! A normandiai francia ő talpig úriember, aggódva figyeli a térdem, és mondja, hogy nagyszerű - valamilyen nyelven. Az őrült spanyol viszont folyamatosan magyaráz spanyolul a többieknek, miközben hevesen mutatgat rám, és fogalmam nincs, miket mond. Miután tisztáztuk, hogy nem éhes, hanem magyar vagyok, azóta meg lelkesebb. Különben nincs is szükség közös nyelvre, az olaszok úgyis megértetik magukat. A németekkel, angolokkal, angolul tudókkal, illetve a spanyolokkal kommunikálunk ahogy érjük.

Furcsa, de vicces emberek vannak itt. A két japán például a legnagyobb melegben esernyővel sántikál. (Vagy ezt már írtam) De van olyan fiú, aki hozott hálóköpenyt. Hány kilós lehet az ő zsákja...

Szóval elindulunk hatkor, és megyünk. Kilencig minden rendben, akkor kezd melegedni. De mi csak megyünk tovább. Ki-ki a saját tempója szerint. Aztán valamikor dél és kettő között megérkezünk valahova. Holtfáradtan sorba állunk az ágyért, majd várjuk az öt órát, hogy kinyisson a bolt. Este naplóírás, városnézés, majd igyekvés haza, mert 10-kor zár a zarándokszállás. Minden esetre, ezután vállalok rendezgetést hajnali öt és hat között kizárólag sötétben, halkan. Viszont lepjetek meg valami olyan géppel, amin 6 és 8 között úgy tehetek, mintha másznék folyamatosan:))) Ja, és ezután az öltözködéshez behívom a szomszédokat. Vicces, hogy mennyire immunissá váltam. Ott vetkőzünk, öltözünk, élünk, ahol érjük.



A térdem jól van, de valamimet mindig érzem. Én a hős. De tanulom magamat legalább. A városok gyönyörűek. Nagyon élvezem, amikor délután, este elindulok, miközben olyan fáradt vagyok, hogy elmondani nem tudom.

Barnaságom vicces. A botom az egyik legnagyszerűbb kellékem!!! csók mindenkinek, köszönöm a leveleket.

Fotók:
Lábnyomok a homokban
Délutáni szieszta