Égigérő paszuly a világban

Saturday, July 30, 2005 4:50 PM

Ha jól számolom, kb három napja nem jelentkeztem. Azóta nagyon sok minden történt. Bár itt az idő is másként működik: néha megszűnik létezni, máskor meg nem úgy telik, ahogy az emberi számítások szerint szokott. Szóval a két nappal korábbi eseményekről írni olyan, mintha történelemkönyvet írnék korábbi századokról. Azért próbálkozom.

Két napja, saját okosságomból kifolyólag, 24 km helyett 37-et sikerült megtennem. Mert ugye itt kevés szabály van, amit érdemes betartani, mert kelleni nem kell, az egyik például az, hogy érdemes elérni a következő alberget. Tehát ha egy kilométert téved az ember, és nem akar visszafele menni, akkor megtörténhet, hogy nagyon sokat kell előre haladnia. Nos, ez történt. Az aznapi cél nem volt elég fárasztó, és letértem az utamról, mert a következő szállásról azt hallottam, hogy érdekes, gondoltam, megnézem. Ráadásul bevártam Alízt, és őt is rávettem, hogy gyalogoljunk még egy kicsit.

Amikor megérkeztünk a következő célhoz, ott pont előttünk két öntudatos magyar annyira csúnyán viselkedett, hogy az addig nagyon kedves hospitalero nekünk nem adta ki az üres ágyakat. És hát a következő alberge messze volt.

Mindez egy olyan nap végén, amikor reggel csoda történt. Amikor elkezdtem gyalogolni, nem fájt a térdem. És én meg annyira belejöttem, hogy gondoltam kipróbálom, a régi vagyok-e még. Elkezdtem menni, és megállás nélkül, két óra alatt legyalogoltam 12 km-t, mindenkit megelőzve. Nagyon örültem. Aztán kényelmesen megmásztam egy hegyet, nem siettem, gyönyörű volt a táj. Fújt a szél, mindenkinek üzentem vele. Ha figyeltetek, hallhattátok...



Közben változtak körülöttem az emberek. Bekopogtam a botjaimmal Burgosba, a város beengedett. Megnéztem a katedrálisát, gyönyörű. Aztán kikopogtam, és a város elengedett. Van egy varázsa annak, ahogy az élő, lüktető városon átkopog az ember. A spanyolok nagyon türelmesek a vándorral. (Azt hiszem, értem, miért nem a sekélyesedő Kárpát-medencében van az út:)) Mindenhol megállnak, nem dudálnak akkor sem, ha az út közepén haladok éppen, és a hátam mögött három autó vár. A főutakon kikerülnek, ha nincs hely a szembejövő autótól, valamelyik megáll, miénk az elsőbbség.

Aztán ma változott a táj is. Eddig a test útja volt, mától a léleké. Kilométeren keresztül csak learatott mezőkön halad az ember. Sárga minden. Azt hiszem, ha meg két órát kellett volna haladnom, minden bűnömet bevallom. Először iszonyatos düh jött rám, de rájöttem: elég vicces, hogy egy mezőre vagyok nagyon mérges. (Mások is hasonlókról számoltak be.) Aztán hányingerem lett, de üres volt a hasam.
Fojtogatott sírógörcs is, aztán éppen idejében kaptam egy korty vizet, és megérkeztem egy elvarázsolt városba. Mostantól néhány napig ilyen lesz az út. Nagyon érdekes, miket hoz ki az emberből. Azt hiszem, én ennek az ízét most kezdem igazán érezni, az eddigiek semmiségek voltak.



Egy vicces dolog: itt is mindenki eteni akart. Háborogtam, hogy miért. A spanyol fiúktól már megszoktam, de néhány napja leült mellém egy olasz, azelőtt egy héttel találkoztunk, soha nem beszéltünk, és azzal kezdte, hogy mit hozzon reggelire, és ahogy elnéztem, ez itt nem szokás ennyire. Aztán tegnap elém került egy tükör: hát ... lötyög rajtam a gatya, mint a franc. Szóval vicces. Pedig hajnali fél hatkor lekváros kenyereket zabálok kakaóval és tejjel és keksszel és süteménnyel. Egy életre elegem lesz a kakaóból. Arról nem is beszélve, hogy annyi tengeri herkentyűt megettem már, hogy a foszfortartalékom is rendben lehet.

Ismét köszönöm a leveleket. Jól esnek. Igyekszem még írni. Most nem kell fizetni érte, de sokan várnak rá. Ilyen ez.

Csók mindenkinek

Közben elmentem enni a helyi bárba. Ahol megittam az eddigi legfinomabb sangriat, ott készítettek előttem, a lelkét is beletette a báros fiú, és ez igen érződött az italon. Aztán körénk gyűlt az összes kocsmában tartózkodó ember, mint kiderült, a polgármester is. Aki azonnal felajánlotta, hogy ha visszamegyek 4 kilométert, ott van az ő kocsmája, és ott ihatok. Mondtam, hogy az nekem túl messze van, mire mondta, hogy nem gondolom, hogy gyalog mennénk. És ha akarom, repülője is van. És ezt a lehetőséget is kihagytam:)

Akartam meg írni arról,hogy az is nagyon jó, hogy a Camino nem az üzletről szól. A spanyolok, mint már írtam, szeretik, tisztelik a zarándokokat, de élik életüket, és nem belőlünk akarnak meggazdagodni.

Nincs több bár, mint amennyire nekik szükségük van, az albergek tiszták, de mostanában mindegyik adományos alapon működik, a boltok is zárva vannak a szieszta idején. Csomó kis településen nincs is bolt, ők úgy oldják meg, hogy kocsival hozzák nekik az élelmet. Tehát, ha nem vagy felkészülve, hoppon maradhatsz.

Különben itt is nagyon igaz, hogy amit hozol, azt viszel, amit adsz, azt kapsz. Szerintem nagyon jó nép a spanyol, velem már többször előfordult, hogy nem volt elég apróm, és nem fogadtak el a nagyobb pénzt, inkább olcsóbbért megkaptam, amit vásároltam. De találkoztam olyanokkal, akik szidjak őket. Nagyra vagyunk magunkkal, néha teljesen indokolatlanul. Meg az is tetszik, hogy a spanyol fiatalok nincsenek hej de nagyon eleresztve a Caminon. Sőt, igazából senki nem nagy mulatságnak fogja fel. Mindenki boltban vásárol, keresi az olcsóbb alberget, és nagyon megbecsüli amije van.



Az emberek tovább színesednek, ma délelőtt már egész nemzetközi társaságban reggeliztünk: volt ott spanyol, dán, angol, svájci, és nagyon megertjük egymást. Néha élvezem, hogy nem tudok spanyolul, mégis olyanokat magyaráznak, mint például: olyan a hegygerinc, mint a kakas taréja. Mindenki nagyon akarja, hogy értsük egymást, és így egyszerű.

Azt hiszem, most kiírtam minden olyat, ami leírható. A többit elmesélni is feladat lesz. Mert ezt nem lehet elképzelni. Mindenkinek nagyon más. Abban egyforma, hogy itt vagyunk.

Fotók:
Kanyarog az út Burgos fele
Burgosban a katedrális
A Meseta - sehol semmi
Pihenő