Égigérő paszuly a világban

Ha kiderül, hogy végig gyalogoltam a Caminot, elsőként azt szokták megkérdezni, hogy megváltozott-e azóta az életem?

A kérdésre kicsit később válaszolok, és hangsúlyozom, ez az én utam volt, ezek az én tapasztalataim, mert az nagyon igaz, hogy a Caminoban csak az a közös, hogy ugyanazokat a köveket koptatják a zarándokok. Mindenki másként éli meg az utat, persze, vannak közös, vagy hasonló élmények, de két egyforma Szent Jakab út egy ember életében sincs.

Nem azért indultam el, mert csalódtam valakiben/valamiben, viszont, ha akkor nem pont úgy alakul az életem, ahogy alakult, nem veszem észre, mert éppen mással lettem volna elfoglalva. Azt azonban akkor megtanultam, ha ennyire erős a késztetés, bele kell vágni! Tehát nem gondoltam, vártam azt, hogy az út oldja meg a jövőmet, bár így utólag mégis sok minden az út hozadéka. Attól ugyanis, hogy az ember gyalogol, nem lesz semmi. Attól lesz valami, hogy mennyire engedi el az érzéseit, gondolatait, mennyire figyel magára, illetve a jelekre. Máshol is lehetne gyalogolni, sőt, ugyanezt az eredményt falat nézve is el lehet érni, csak a mai embert naponta annyi inger éri, annyi „feladata” van, hogy ennyi ideig nem tud kiszakadni a mindennapok történéseiből. A Caminon ezek nincsenek, viszont nagyon sok más élmény ér, amelyek elterelik az ember gondolatait. Kiderül, hogy egy korty víznek mekkora értéke lehet, hogy milyen nehezen kérünk, hogy mennyire lehet örülni egy matracnyi helynek egy tornaterem sarkában. Ezek az apró dolgok, örömök, megfigyelések gyűlnek-gyűlnek, és észrevétlenül alakítják az embert. Ha ezt szeretné, ha hagyja magát.

Harminc nap alatt kitisztultak a gondolataim, semmilyen hír nem jutott el hozzám, nem tudtam, hogy közben mi történt a nagyvilágban, és ettől nem dőlt össze semmi. Harminc nap alatt megismerkedtem nagyon sok, sokféle emberrel, akikkel beszélgettem, megismertem a gondolkodásmódjukat, a szokásaikat, megszerettem, és elengedtem őket. Harminc nap alatt rájöttem, hogy mennyire fölösleges bármitől félni, bármiért szenvedni, bármit görcsösen akarni, amikor kell, úgyis megkapom. Harminc nap alatt megtapasztaltam a saját lelkierőmet: néhány napig csakis ennek köszönhettem, hogy egyik szállásról eljutottam a következőig. Harminc nap alatt megtanultam figyelni másokra, megtanultam fölösleges udvariaskodások nélkül elfogadni. Harminc nap alatt megtanultam beszélgetni magammal akkor is, ha az nekem pillanatnyilag nagyon rossz.



Harminc napon túl pedig megismertem Katót és a delfineket. Kató megtanított, rávezetett arra, hogy másoknak is van szabad akarata, ami nekik pont olyan fontos, mint nekem az enyém. Arra, hogy bárkinek adhatok bármit, ha nem figyelek rá, és nem azt adom, amire neki szüksége van, mit sem nem ér az egész. Arra, hogy nehezebb helyzetekben hogyan osszam be az erőmet, honnan kerítsem elő a nyugalmamat. Arra, hogy minden nézőpont kérdése. Arra, hogy ha valami nem megy, megfordítsam a gondolatmenetet, hiszen akkor egészen más perspektívák nyílnak meg előttem. Arra, hogy nem várhatom el, hogy hozzám mindenki kedves, aranyos, jó legyen, amikor én sem vagyok mindenkivel kedves, aranyos, jó. Arra, hogy az én életem nem attól olyan , amilyen, mert a külső körülmények nem engedik másnak lenni, hanem a külső körülmények azért lesznek olyanok, mert én nem engedem őket másnak lenni.

És nem utolsósorban arra, ha valami nem úgy sikerül, ahogyan elterveztem, mindig lesz még egy lehetőségem jobban megcsinálni, és ne haragudjak annyira magamra, amikor úgy néz ki, elszúrtam a dolgokat.

Természetesen ezeket nem mindig, minden percben tudom tartani, de nagy segítség, hogy van mibe kapaszkodni, van miből meríteni. Hiszen egyre több a tapasztalatom, és ezek mind az utat igazolják.

A leveleket nem egyszerre teszem fel, hanem egy-két naponta, ahogy a javítással végzek.

Fotók:
A kagyló és a nyíl - végig kísérik a zarándokot
A Pireneusok tetején